Knokke

Lakkozott lábújjkörmeim utoljára két évvel ezelött kontaktoltak sósvízzel, mégpedig a nagy tócsa másik oldalán, Staten Island-en. Botrány. Ja nem, közben volt még Északspanyolország. Akkor is botrány. Már ezért is meg akartam nézni a belga terngerpartot. Amúgy meg süt a nap és meleg van, amit rögvest ki kellett használni!

Gondoltam ma, vasárnap, nekivágok a dolognak és elmetróztam a Bruxelles-Midi állomáshoz. Ott kiderült, hogy egyrészt van egy baromi olcsó hétvégi jegy (oda-vissza 16,80  intercityvel), de másrészt ezt a jegyet autómatánál nem lehet fizetni hitelkártyával (ez egy belga obszesszió, ami valóban az agyamra megy), csak a jegypultnál. Ott meg persze sor állt, mert amint említettem, süt a nap és meleg van, két tényezö, melyeknek egyidöben való megjelénse tömegpánikszerü reakciókat vált ki a lakosságnál. Szóval éppen hogy elértem a vonatot és másfél óra után ott várt rám Knokke.

Mielött a tisztelt olvasó túlságosan beleélné magát, hogy hüha, tengerpart, homokstrand meg minden …, leszögezem: Knokke strandja egy teljes anti-idill.

Hiába, Belgium sem a Côte d’Azur, sem a horvát Adria. Miután túltettem magam a teherszállító uszájok és az olajplatformok látványán a messzeségben és a dagadt, sápadt Északeurópaiak látványán a közvetlen szomszédságban, elkezdtem élvezni a dolgot. Egy Solymosi családtagra abszolut nem jellemzö módon letelepedtem az elsö szimpi helyre és nem mozdultam semerre a következö két órán át. Isteni volt. Mátéztam, olvasgattam a vasárnapi El País-t meg Camus idegenjét, filóztam, aludtam és leégtem.

Ennyi.

Holnap Pünközsdhétfö és a tökéleteshez éppen elég közeli az élet. A beavatottaknak meg még elárulom következö infót: a hazaúton találkoztam egy fiatal tigrissel, e kihaló félben lévö, veszélyes és szép lények egyikével.